A fényhozó legendája: A gyermek

Írta: Érfalvy Áron <eya@iksz.hu>

Zuhant!

Több száz mérföldet utazott csupán azért, hogy néhány másodperc szabadesés után, több milliárd társával együtt egy sziklás domboldalra érkezzék. Nagy célokkal felvértezve érkezett. Egy patak részeként alázubogni sziklás hasadékokban, netán egy folyó vagy tó felszínén csillantani a napfényt. Persze erre igazán nem számított. Egy ég felé forduló arcra érkezett. Egy csukott szemhéjon gördült végig, s a szem sarkában egy könnycseppel találkozott. Aztán a könnycseppel együtt letörölték. Az álom semmivé foszlott, mielőtt elkezdődhetett volna. Ugyan ki törődik egy esőcsepp álmaival?

A könnycsepp tulajdonosa ivott, s közben hálát adott, hogy az eső jótékonyan elrejti megrendültségét mögötte sorakozó társai elől. Felelősséggel tartozott értük, - akik felnéztek rá, gondolkodás és zokszó nélkül teljesítették olykor lehetetlennek tűnő parancsait is - és felelősséggel tartozott egy embernek. Felelősséggel egy ígéretért, amit nem tudott teljesíteni.

In'dhar, mennünk kell! Még koránt sem vagyunk biztonságban - rángatta vissza egy hang a keserű gondolatok közül.

Indulnunk kell - mondta fejét még mindig az ég felé fordítva, érdes kezével arcát végigsimítva letörölve az eső-könnycseppet.

Előre nézett. Egyenesen a pufók torzonborz szakállal keretezett arcba, amely mióta az eszét tudta, legjobb barátjához tartozott. "Ó, drága Gildor, hová lennék nélküled!" Hirtelen rádöbbent, hogy milyen rémes állapotban is vannak. Lovaik csontsoványak - hogy soványodhattak le két nap alatt ennyire? - fegyverzetük szedett-vedett, hiányos és csorba - nekik, akiket a 11. légió tanított a fegyverek fontosságára - nincs olyan hatuk közül, aki ne lenne bekötözve valahol. Kivéve persze ez a "Mester", aki valahogy mindig mindent megúszik, és peresze a szokásos vigyor is ott ül az arcán. "De letörölném, még ha sokat is köszönhetünk neki!" Ott van még az a két batyu is a vezeték lovakra szíjazva. Emberek voltak valamikor, az ő emberei, az ő veszteség listáját szaporítják, az ő fájdalma, és ő sosem hagyná a Pusztulaton őket. Ezért is hagyták ott a légiót, annak idején. A könyörtelenség miatt. Ez végleg kijózanította, szemében újra a dac fénye csillogott. Gildor ezt látva végre megnyugodott. Elmosolyodott, majd egyenesen a völgyben megbúvó, lángokban álló erődre mutatott:

Fejezzük be! - suttogta.

Egy emberként vágtattak előre.


Három nappal ezelőtt, Morgador első határerőd-rendszerének egyikében, az erődparancsnoki szobában három alak társalgott. A szoba kicsiny, puritán berendezésű volt, pontosan olyan, amilyen maga a parancsnok. Nem is termetéért tisztelték katonái, hanem hatvannégy évével járó bölcsességéért, kitartásáért és előrelátásáért.

- Örülök, hogy eljöttél In'dhar! - kezdte.

- Tudod, hogy ha hívsz, jövök, és nemcsak azért, mert tartozom neked, Rondal.

- Ha lehet, négyszem közt szeretnék beszélni veled.

- Gildor a barátom.

- Kint megvárlak, amúgy is láttam egy szemrevaló fehércselédet a konyhán - mondta Gildor, miközben üdvözült mosollyal arcán kisétált.

- Nos?

- Azért kérettelek ide, hogy segítséget kérjek. Magam siettem volna hozzád, ha esküm nem köt az erődhöz.

- Tudom.

- A lányom szerelmes lett és feleségül ment az egyik ernyőn túli nemeshez. Áldásomat adtam rájuk, és tudom, hogy anyjuk is ezt tette volna, ha még velem lenne. Azóta gyermekük is született, Aridrin. Pár hete kaptam hírt róla, még nem is láttam. Ezzel egyidőben sötét gondolataim támadtak, tudom milyen nehéz az élet az ernyőn túl, és tudom, hogy lányom férje vitéz férfiú, nem kockáztatja a családja életét. Ez pár napig elnyomta rossz érzéseimet, ám végül kiküldtem egy fürkész csapatot. A csapat odaért, de a Pusztulat már körülvette az udvarházat. Futárt küldtek, aki ma reggelre szerencsésen visszaért, és elmondta, hogy a lények nagy erőkkel támadják őket, és nem tudnak kitörni. Sikerült időben bekapcsolniuk a védernyőt - ezt még magam adtam nekik nászajándékba. A Morgadori szilánkokból való, és elég erős, hogy napokig kitartson - az udvarház maga is erős, a fürkészek segítségével napokig kitarthatnak, de idejük véges. Sereget nem küldhetek. Két ok miatt sem: első szabály: egy halott ember kevesebb, mint kettő! Második szabály: a Pusztulatot ne bolygasd erővel, mert ugyanazzal zúdul rád vissza! Tudom, hogy te gyűlölöd ezeket a szabályokat, ezért fordultam hozzád. Esdve kérlek, hozd ki a családomat.

- Megpróbálom, Rondal!

In'dhar sietve a konyha felé vette az útját, ahol Gildor éppen egy sült kacsa majszolásának élvezetébe feledkezett, amit a szemrevaló cselédlány tett elé, üdítő mosolyokat szögezve egyenesen Gildor egyre jobban megmelegedő szívének. Aki bizony ezzel a két dologgal ebben a pillanatban nagyon elégedettnek érezte magát.

- Gildor, szükségem van Rodanra, Gorinra, Aurundra, Vidarrra és rád. Két óra múlva legyetek menetkészek, két napra málházzatok! A keleti kapunál találkozunk! - szólt be az ajtóból, és már suhant is tovább.

- Jaj nekem... - próbálta visszaköhögni a félrenyelt falatot - Kedvesem, tedd ezt félre nekem. Két nap múlva itt leszek!

- In'dhar egyenesen a szállására sietett. Úgy rontott be a szobájába, mint egy dühöngő bika. Megtorpant, mintha kőfalba ütközött volna. Az ágyán egy szakállas, kék lebernyeges kölyökképű férfi ült, egy minden képzeletet felülmúlóan vastag könyvbe körmölt szélsebesen.

- Mi a fra... - a meglepetés első pillanatai után In'dhar keze végre rátalált a köpenye alatti tőrre, és pillanatok alatt megnyugodott.

A lebernyeg pontot tett a mondat végére, majd félretette a könyvet, és egyenesen In'dhar szemébe bámult.

- Áh, In'dhar Ranvill!

- Mit keres a szobámban?

- Ó bocsánat, bocsánat, még be sem mutatkoztam, Hingar vagyok a Mesterek Rendjétől.

- Mit keres a szobámban?

- Persze, persze maga biztosan hallott már rólunk! - folytatta a könyvet laza mozdulattal a lebernyeg alá rejtve.

- Kifelé! - parancsolta, s lassú, de vészjósló léptekkel megindult az ágy felé.

- Azért, jöttem, hogy is mondjam, - amolyan bocsánatkérő széles vigyorra húzva a száját -, hogy magával tartsak a Pusztulatra.

- Azt mondtam, kifelé! - dörögte In'dhar miközben vállon ragadta a lebernyeget, felkapta és megindult vele az ajtó felé!

- Tehát mikor indulunk? - ha lehet még szélesebb vigyort erőltetett az amúgy is szinte görcsben lévő ábrázatára.

A csukott ajtót a kérdés azonban már nem érdekelte.


A keleti kapunál a fáklyafényben hét szótlan alak várakozott. Vállaik felett kardmarkolatok mutattak vádló ujjként az égre. Köpönyegeik alól a lovak mozgolódásának ütemére láncszemek alig halható súrlódása sejlik fel.

- In'dhar nem fog örülni. Azt mondta, csak mi öten jöjjünk!

- Valóban nem örülök, Gildor - szólt az érkező lovas.

- Szükségetek van íjászra és felcserre!

- Igen, szükségünk lenne rátok, de akkor sem jöhettek, Maltuk, neked feleséged van, Dilirnak pedig már fia is született! Nekik tartoztok felelőséggel!

- Ha nem mehetek veled, akkor a nyomodban maradok. Maltuk is. Eldöntöttük!

- In'dhar, azt hiszem ez valóban eldöntötte - mosolygott Gildor.

- Igen Gildor, ez eldöntötte! Induljunk!

Kivágtattak a kapun, az lassan bezáródott mögöttük.


- Alig tették meg az első mérföldet, amikor mögöttük vágtató lovak patadobaja és egy szekér éktelen zörgése verte fel a csendet. A nyolc ember varázsütésre szétszóródott az út menti erdőben. Ahol az előző pillanatban még nyolc lovas léptetett, most bokamagasságban fekete kötél feszült, keresztben a szekérúton két szemben lévő fának kötve. A fákról két lövésre kész felajzott íj leste a célpontot, a tenyerekbe feketére edzett pengéjű fegyverek markolatai simultak - a Pusztulaton csillogó fegyver útjelző a lényeknek! Aztán feltűntek a szekér körvonalai. Fekete volt. Ha nem lett volna mozgásban, nem is látszik, bár a zajt nehéz eltéveszteni. A bakon egy kék lebernyeges alak ült, pontosabban próbálta magát megtartani, miközben eszeveszett tempóra ösztökélte a kocsit húzó lovakat, és persze veszettül vigyorgott mindeközben. In'dhar ekkor felismerte. Nem elsősorban az alakját, de ez a csupafog mosoly szinte világított az éjszakában, nem hagyva kétséget tulajdonosa kiléte felől. In'dhar füttyjelére a kötél megereszkedett, maga pedig kiállt az út szélére. A kocsi csak nagy nehézségek árán tudott megállni mellette.

- Áhh, jó estét! - széles vigyor - Hm? Hm? Szóval máris indulunk?

- Nos! Ez itt Hingar a Mester! Csapatunk újabb hívatlan tagja! Ott fönn a fán Maltuk és Dilir, itt pedig Gildor, Rodan, Gorin, Aurund, Vidarr.

- Szóval? Nem is vitatkozik? Hm! Érdekes!

- Ez nem egy olyan éjszaka! Adjátok neki az egyik vezeték lovat, a szekeret meg lökjétek az árokba.

- Micsodaaaa?! Azt már nem! Nem és nem! A legújabb fejlesztésem. Tökéletes biztonságban vagyunk vele a Pusztulaton, gyors és erős, lőnyílások mind a hat oldalon, és... és tűztől védő rúnák... - ebben a pillanatban,hirtelen egy torkának szegezett tőr került veszedelmes közelségbe Hingar torkához fagyasztotta belé a szót. - Hm? hm? Tehát mikor is ülhetek fel arra a lóra?

- Tíz mérföld távolságból odacsalja a lényeket! Na most mosolyogj! - súgta Gildor gyengéden a fülébe, miközben eltette a tőrt.

- Hmm? Hmm... valóban? Talán egy csendrúna segítene a dolgon? - és vigyorgott.

- A ernyő határáig nem állunk meg! - adta ki In'dhar a parancsot.


Két órán belül elérték az ernyő határvonalát.

- Pihentetjük a lovakat pontosan egy órát. Maltuk és Dilír az őrszem - mondta In'dhar - Ha már eljöttetek, tegyétek hasznossá magatokat.

Az ernyő határvonala sárgán derengett. Ezen a ponton a Pusztulat éppen hozzáért az ernyőhöz, s így az, mint egy határvonalat képez a két világ között. A Pusztulat örvényleni látszott a védernyő tükrében. In'dhar baljós gondolatokkal küszködött. Nem először járt már a Pusztulaton, emberei is mind kipróbált veteránok. Jól tudta, ha szerencséjük kitart, és nem hibáznak, túlélik. Más vont ködöt gondolatai köré, mint mindig ilyenkor: az emlékezet. Minden pillanat, amit valaha is a Pusztulaton töltött, szinte beleégett az elméjébe. Túl sok mindent és mindenkit vesztett el itt. Emlékezett rég elhalt szerelmére, a mellőle egyre elhulló emberekre. Miattuk tért vissza újra és újra ide, hogy harcoljon az emlékükért. Minden alkalommal elvégezte ezt a kis szertartást, s sejtette, hogy sziklák közt megbúvó társai is hasonlóképpen tesznek. "Oly éles itt a határvonal Élet és Halál között, s a védernyőben a kettő egyszerre tükröződik." Én élni akarok?

- Lénycsapat az ernyőn túl délen! 10-12 fő! Repülő lény nincs velük! - rángatta vissza a valóságba Maltuk kiáltása - Nem vettek észre! Távolodnak!

- Szerencsére! - sóhajtott Dilír.

- In'dhar, itt az idő - érintette meg a vezető vállát Gildor - egyesével vezetjük át a lovakat az ernyőn. Hogy haladunk?

- Nyílegyenesen vágtában, kétóránként fél óra pihenő a lovaknak. Felderítőket nem küldünk ki, reményünk a gyorsaság és az észrevétlenség.

- Én már jártam egyszer ott. Szép hely. Ebben a tempóban, ha szerencsénk van, estére odaérünk.

- Csak volt szép hely, Rodan, csak volt! - emelkedett fel In'dhar - Lóra, emberek!

Ló és lovas is nehezen viseli az ernyőn való áthaladást, gyakran előfordul, hogy a ló megbokrosodik, de a tapasztalt csapatnak ez nem jelentett gondot. A másik oldalon nyeregbe pattantak, és vad vágtába kezdtek. A mellettük elsuhanó táj nem volt olyan kopár kősivatag, mint a Pusztulat többi része, itt azonban - hiszen a Pusztulat csak néhány hete hódította el e területet - még álltak a növények, elfeketedett árnyképekként régi zöldellő önmaguknak. Szerencsére. A kopár, levéltelen erdők üszkös-fekete fatörzseinek fedezékében, a kis csapat viszonylagos észrevétlenségben haladhatott. Mindössze egyszer kellett kerülniük egy kisebb csapat lény miatt, akik észrevették ugyan őket, de gyalogosan nem érhettek a nyomukba. A röpke pihenőket Hingar a környéken való vizsgálódásra használta. A lehető legkülönösebb dolgokat összeszedve és elrejtve apró, de feneketlennek tűnő iszákjába. Olykor a könyvébe is lekörmölt valamit. A többiek árgus szemekkel lesték a látóhatárt veszély után kutatva. Ahogy egyre közelebb értek az udvarházhoz, In'dhart egyre baljósabb gondolatok környékezték, és hamar be kellett látnia, hogy ez már nem a szokásos Pusztulat-láz. A veszély immár kézzelfogható alakot öltött, valahol nem messze előttük.

Aztán megtörtént a baj.

Mintegy negyven méter széles csapás formájában jelent meg előttük, amely kelet felől érkezett, majd nem messze tőlük egyenesen az általuk választott irányba kanyarodott, mindent letarolva maga előtt. Gildor kézjelére mindnyájan megálltak pontosan a csapás szélén, mintha egy láthatatlan kötél feszült volna előttük.

A lovak idegesen kapáltak.

Aztán In'dhar átlépte a képzeletbeli határvonalat, és kissé előrelovagolva kihajolt a nyeregből egészen addig, amíg bőrkesztyűs marka a földet nem seperte. Újra kiegyenesedett a nyeregben, markában tartott egy keveset a Pusztulat szürke homokjából. A homok lassan peregni kezdett ujjai közül. Egy Horda... - gondolatai ekkor már térben s időben egyaránt messze jártak. Újra fiatal volt, a fenséges 11. légió hadnagya. Nyolcezer harcedzett talpig acélba öltözött katona. Ugyan ki állíthatná meg őket? Ő már tudta, ahogyan tudta az a néhány túlélő is, akik akkor visszatértek az ütközetből. ... Egy Horda. Mire az utolsó homokszem is elhagyta a markát, döntésre jutott. A markában ragadt néhány homokszemcse ezüstös ereket rajzolt a kesztyű redőire, s a kvarcszemcsék csikorogva simultak egymáshoz, ahogy a kesztyű ökölbe szorult. Az ököl egyenesen előre mutatott, In'dhar lovával előre ugratott. Társai gondolkodás nélkül követték.

Az utolsó két szakaszt egyvégtében tették meg. A lovak szőrét fehér habként borította a veríték, amikor úticéljuk végre felbukkant az utolsó domb mögül. Az udvarház környékét lénytetemek borították. A kicsavart fák elüszkösödött árnyligetének középpontjában komorlott a félig lerontott udvarház.

- Kripta... - sóhajtott Vidarr.

- Akkor azért jöttünk, Vidarr, hogy megadjuk a végtisztességet! - csattant fel Gildor.

- Gildor és Vidarr, vigyétek a vezeték lovakat! Tíz mérföldön át kövessétek a hordát! Tudni akarom, merre mozognak! - In'dhar mindig tudta, hogy vegye elejét a felesleges acsarkodásnak.

Maltuk eközben már a környék legmagasabb pontján álló fa felé igyekezett, erre felmászva tarthatta leghatékonyabban ellenőrzése alatt a környező tájat, és innen tarthatta szemmel a legtovább a csapáson a horda nyomában távolodó két társát is. In'dhar és Gorin a kúriát járta körül nagy óvatossággal. Míg a többiek lemálháztak a romos épülettől biztonságosnak ítélt távolságban, Dilir a bedöntött bejárat és társai között félúton állt. Felajzott íját egyenesen a bejáratva szegezte, mellette földbe szúrt nyílvesszői meredek az ég felé. Sosem lehet tudni. A málhából nehéz gyalogos vértezetek darabjai kerültek elő, mire In'dhar és Gorin körüljárták az épületet, Aurund és Rodan már teljesvértben feszített és éppen emberméretű pajzsaik összeállításán fáradoztak.

- Jó - mondta In'dhar - nem is olyan romos, mint amilyennek messziről hittük. Tulajdonképpen csak a bejáratot...

- A felderítők eltűntek a láthatáron! - kiáltotta Maltuk a fa tetejéről - Amúgy tiszta!

- ... csak a bejáratot döntötték be. Szokatlan ez a céltudatosság a lényektől? és egyáltalán nem tetszik. Bemegyünk, alig egy óránk van sötétedésig! Hol van Hingar?

Hingar azonban eltűnt...


Míg In'dhar és csapata szokásos rutinját végezete, Hingar azon kapta magát, hogy teljesen megfeledkeztek róla. Néhány pillanatig feszengve álldogált, hol bejáratot hol a fegyveresek ténykedését bámulta. Tekintete egyenesen a kapun túli sötétségbe fúródott. Aztán, mintha egy erő magával vonszolná, szinte hipnózisban indult a kapu felé. Ez a láthatatlan erő nem volt más, mint féktelen tudásszomja, mely oly gyakran okozta hozzá hasonló rendtársainak vesztét. Éppen abban a pillanatban tűnt el a kapu mögött gomolygó sötétben, mikor Dilir felvette állását azzal szemben. Gyorsan haladt, azoknak a gyorsaságával, akik valahogy, mindig elsőre megérzik, hogy merre találják a veszélyt. Pillantást sem vesztegetett az épületben uralkodó dúlásra és szinte észre sem vette, hogy tetemeket lép át. A bejáratról az azt védő lerombolt védműveket át, kicsiny négyszögletes udvarra ért, melyet kerengő határolt. Itt egy pillanatra megtorpant, majd hamar döntésre jutva egyenesen a szemben lévő, félhomályba burkolózó ajtó felé indult. Egy lépcsőházba jutott. Itt gondolkozás nélkül lefelé indul. Az utolsó lépcsőfokokat már sötétben botorkálva kellett megtennie.

- Affranccc... - lába elakadt valamiben s végigzuhant a földön, estében felsértve kezeit. Ez kissé kijózanította, s iszákjában fáklya után kotorászott. A gyér világításban rájött, hogy az akadály, amiben elbotlott a fürkész raj parancsnoki egyenruháját viseli. Egy rövid folyosón állt, melynek végében egy sarkaiból kicsavart vasalt ajtó hevert hosszában a földön. Ezen keresztül egy terembe jutott, ahol több emberi tetem is hevert. Köztük egy asszonyé is. Vele is, mint majdnem mindnyájukkal nyílvessző végzett. Hingar rosszullétével küszködött, érzékei azt súgták neki: menekülj! Már fordult is kifelé, mikor a fáklya fényében megcsillant valami. Lehajolt és felvette a csillogó valamit, majd botladozva megindult kifelé. Az egyik sarokból egy árnyék vált ki és utána vetette magát...


- Hm, úgy tűnik, nem csak mi követjük a hordát. - mondta Gildor a csapás fölé hajoltában - Ha nem csalódom, Draggitek lehetnek. Jókora csapat. Szokatlan.

- Nem kellene vissza indulnunk, Gildor? Már így is messzebbre jöttünk, mint szükséges.

- Magam is így gondoltam, Vidarr, de ez az új fejlemény arra bíztat, hogy folytassuk még egy darabon.

- Akkor? Mire várunk? Nincs sok időnk sötétedésig.

- Óvatosan továbbügettek a csapáson. Fél szemüket mindvégig a látóhatáron tartva, olykor megállva és a földet fürkészve haladtak. A nap lehanyatlani készült a távoli hegyek mögött. Gildor hirtelen felemelte a kezét és előre mutatott, majd intett Vidarrnak, s azonnal bevágtak a környező kiszáradt bokrok közé.

- Mi van? - érdeklődött Vidarr.

- Valamit láttam, talán semmi, de várjunk egy kicsit.

Nem kellett sokáig várniuk. A látóhatár felől felszálló porfelhő jelezte, hogy valami feléjük tart.

- Ezek visszajönnek...

Lassan a porfelhőből kibontakozott a horda.


Hingar a lépcső tetejére érve megnyugodott, kétes biztonságérzetbe ringatta a belső udvar felől beáradó fény. Ám a befelé haladtában szinte észre sem vett tetemek, és dúlásnyomok most megrettentették. Előre szegezett szemmel sietős léptekkel indult a kijárat felé, nem érezvén meg a mögötte közeledő rettenetet. A kapuban döbbenten torpan meg a két előreszögezett hatalmas pajzsát maga előtt tartó, felé rohanó nehézvértes láttán.

- Mi a...

Dilir nyílvesszője elsuhant a válla felett, s ezzel egyidőben oldalról felé vetődő fekete árny rántotta félre a kapuból. A nyílvessző halk puffanással becsapódott valamibe, ami éppen akkor ugrott ki a kapun mikor elrántották onnan.

- ... franchhh.

Hátára érkezett, minden levegő kiszorult a rá nehezedő In'dhar súlyától. A válla sajgott, mellkasáról a vértes próbált feltápászkodni éppen miközben keze már a hátára kötött kardmarkolat után nyúlt. Hingar a szeme elé ereszkedő ködön keresztül, még látta, hogy a második nyílvessző is becsapódik a lénybe, a mellé a másik négy mellé, amelyek közül három már két napja állt a kúria egykori urának mellkasában. Jótékony ájulása elfedte előle, ahogy a vértesek és In'dhar forgószélként vetették magukat a bömbölő lényre.

- Két lovas a láthatáron! Gildorék azok, - eszmélt Hingar Maltuk kiáltására - valami baj lehet, veszettül vágtatnak.

- Jó, akkor bevesszük magunkat az épületbe! - adta ki a parancsot In'dhar - Gyerünk! A lovakat az udvarra, a bejáratot torlaszoljátok el. Áhh Hingar Mester magához tért végre, jöjjön, segítsen nekünk.

- Hm, hm! Meg se szid?

- Miért nem tanult az esetből?

Hingar arcán széles vigyor jelent meg, majd lassan feltápászkodott, s dolga után nézett.

- Nem lesz mindig ekkora szerencséje... - dörmögte az orra alatt In'dhar.


Vágtató lovak patadobaja verte fel a szürkület csendjét. Vidarr és Gildor tért vissza. Egyenesen In'dharhoz siettek.

- A horda egy darabig erre tartott, aztán valamiért keletre fordultak, de egy majd száz, fős csapat egyenesen erre jön. - mondta Gildor.

- Itt az idő, hogy továbbálljunk, Indhar!

- Nem, Vidarr maradunk. A gyermek tetemét nem találtuk meg. Szerintem még a támadás előtt elvitték.

- Draggit nyomokat láttunk a horda nyomában, ők is lehettek - szólt Gildor, miközben az őrszem, Maltuk kivételével mindenki köréjük gyűlt a belső udvaron.

- Hm, más ötletem pillanatnyilag nekem sincs. Sötétben nem követhetjük őket, várnunk kell reggelig, és koránt sem biztos, hogy náluk a gyermek. Maradunk, meghúzzuk magunkat, és reméljük, hogy elmennek mellettünk. Hogy álltok a védművekkel, Gorin?

- A körülményekhez képest mindent megtettünk, a nyomainkat eltüntettük, a sötétség is a kezünkre játszik, de világosban biztosan felfedeznének.

- Ez, most elég...

- Na... gondoltam én is bejövök, már az orromig se láttam a fa tetején - lépett be a kapun Maltuk.

- Dilir, Gorin álljon őrt a kapunál, a többiek menjenek pihenni, éjfélkor leváltalak titeket Gildorral. Reménykedjünk, hogy nem fedeznek fel.


A kúriára jótékonyan borult a sötétség, s körülötte egyre mélyült a csend. Az udvaron kicsiny halmokként álmatlan emberek meredtek a csillagtalan égboltra. In'dhart szokatlan nyugalom szállta meg. A kerengő kőkorlátja mögött keresett menedéket a csípős éjszakai levegő elől, magára húzva pokrócát azonnal - társai közül egyedül - mély, álomtalan álomba merült. Lovak halk mozgolódására nyitotta fel a szemét, egyenesen a vakítóan fénylő holdba bámult. Már tudta, valami nincs rendben. A kőkorlát tövében, előre görnyedve osont egyenesen a kapu felé, útközben láthatta, ahogy emberei is mozgolódni kezdenek. Aurund és Rodan vértjeik felöltésével foglalatoskodtak, Maltuk az íja után nyúlt és megindul In'dhar nyomában. A kapu mögött az őrszemeken kívül ott volt Gildor is aki rossz szokásához híven most sem engedelmeskedett In'dhar parancsának, és az őrszemekkel maradt. Látva In'dhar jöttét egyenesen előre mutatott. A lény a dombhajlatban a kaputól mintegy 80 méternyire görnyed a föld fölé, orrát szinte a porba fúrva, szimatolva kutatott nyomok után.

- Elvonultak a felhők, a hold az ellenségünk. Fel fognak fedezni - lehelte Gildor In'dhar füléhez egészen közel hajolva.

In'dhar bólintott, s feltartott összefont ujjaival jelezte Dilirnek, hogy lőhet, amint a lény felfedezte őket. Dilir aki mindvégig egyenesen a lényre irányította felajzott íját, rezzenetlen arccal bólintott maga elé, szemét nem levéve célpontjáról. Közben megérkezett Maltuk is, és féltérden állva leszúrta a maga köré harminc nyílvesszőjét a homokba. A lény embermagasságú ám görnyedten járó kreatúra volt, kezében fogazott pengéjű kardot tartott. Arca - eltorzult emberarc - szinte a földet seperve szimatolt In'dharék után. Hirtelen felkapta a fejét, s az ellenkező irányba ügetett? ebben a pillanatban mindnyájan tudták, felfedezték őket. Dilir nyílvesszője kiröppent, majd követhetetlenül gyorsan a második is. Az első nyíl a lényt a válla alatt ütötte át, megingott s artikulátlanul üvölteni kezdett, ekkor érkezett a második, éppen a gerincén érte s a földre küldte, ahol mozdulatlan maradt. Néhány pillanatra halotti csend borult a tájra, majd vad üvöltés rázta meg a kúria falait. A dombhajlatból torz alakok sora bontakozott ki, a holdfény ormótlan páncélokon csillant meg. Felüvöltöttek s egyenesen a kapu felé rontottak, miközben a hátul maradó lények nyílzáport zúdítottak a kapura. Maltuk és Dilir egymás után küldték nyilaikat a tömegbe, ám a nyílvesszőktől felbukó lények nem akadályozták a fekete tömeg előrenyomulását.

- Aurund, Rodan zárjátok el a nyílást - harsogta túl In'dhar hangja a lények üvöltését.

A két szálfa termetű páncélos alak hatalmas pajzsaival, teljesen elzárta a kapubejáratot, szabad kezükben egy-egy feketére edzett pengéjű kardot tartva várták a rohamot. Hátuk mögött Maltuk és Dilir térdelt felajzott íjjal, Ind'har és társai kivont kardal várták a rohamot. A lények nekirontottak a pajzsoknak ám a teljesvértes alakokat meg sem rezdültek. A lények sorra elhullottak az újra és újra lesújtó kardok csapásaitól és a pajzsok biztonságából repkedő nyílvesszőktől. Az első roham alig egy percig tartott, majd egy rövid időre csillapodott, s a lények visszavonultak.

- Bort - üvöltötte Aurund, a kis szünetet felhasználva, Rodannal szinte egyszerre tépte le fejéről a sisakját.

Hingar egyenesen a lovakhoz sietett a bőrtömlőket a vállára akasztva rohant vissza. A két vértes a szomjhalál szélén lévő emberek mohóságával vedelte a bort, vörös patak csordult végig az állukon.

- Megint jönnek - kiáltotta Rodan, s a borostömlőt Hingar mester kezébe nyomva kardjával végigseperte nyílvesszőktől sündisznószerűvé vált pajzsát, s sisakját újra felcsatolta.

A lények ordítva ismét rohamra indultak a homályból, s a pajzsokon koppanó nyílvesszők jelezték, hogy az ellenség íjászai sem tétlenkednek.

- Lándzsákkal jönnek, támasszatok ki - dörögte Aurund.

Vidarr és Gorin már ugrott is és a derekuknál fogva megtámasztotta őket, éppen az összecsapás előtti pillanatban. A lándzsák reccsenve találkoztak a pajzsokkal, némelyik hosszában végigreped és eltört, mások ártalmatlanul siklottak félre, ám egy alattomos rozsdás hegyű, mégis utat talált egyenesen Aurund pajzstartó válláig, s páncélostul átütötte azt. Aurund felüvöltött fájdalmában, a pajzs kifordult a kezéből, minden haragjával támadója felé vágott, majd dühében előre rontva üvöltve osztotta csapásit, nem törődve az őt érő szúrásokkal. Néhány lény ez kihasználva megpróbált betörni az így megnyílt pajzsfal mögé, ám Gildor és In'dhar résen voltak, s levágták őket. Erre a lények ismét visszavonultak. Aurundot úgy kellett visszarángatni a fedezékbe, mert a lények után vetette volna magát. Leteperték a földre. Kettőjüknek kellett vállaira térdelni, mire le tudták fogni. Levették a vállvasát. A lándzsa törött darabját Maltuk egyetlen mozdulattal tolta át a seben, majd gyors mozdulatokkal bekötözte azt. Aurund fájdalmában kapálózva lesöpörte a mellvértjéből kiálló nyílvesszőket, s vadul szitkozódott.

- Csatoljátok fel a pajzsom, mindjárt újra támadnak, ismerem őket - vicsorogta.

Felállították, s a pajzsot a vállához erősítették. Majd kivont kardjával Rodan mellé állt.

Az újabb roham is hasztalan nyílzáporral kezdődött, ám minden eddiginél erősebben lángolt fel a közelharc. Aurund amúgy is meggyengült pajzsa végleg megadta magát, hosszában végig repedt, s a védtelenné vált vértest egyre többször érték a viperaként lecsapó dárdahegyek. Rodant Vidarral együtt hanyatt lökték, Aurund viharvert sziklaként állt a lények gyűrűjében, s az őt támasztó Gorin érezte, hogy a dárdahegyek sorozatban a vértesbe fúródnak. A helyzet válságosra fordult In'dhar és Gildor hasztalan próbálta visszatartani a hanyatt esett Rodan helyén támadt résbe nyomakodókat.

- Gorin, tolj a kapu felé... - szakad fel Aurund ajkáról egy elhaló sóhaj. Ekkor Gorin már tudta, hogy társa halálos sebeket kapott. Lehunyta szemét is minden erejét megfeszítve tolni kezdte a vértest, aki mintha megnőtt volna, eltorlaszolta a bejáratot. Kardcsapásai egyre zuhogtak, a lények meghunyászkodva húzódtak hátrább előle. Amikor már kardjával nem érhette el őket s Gorin már rég nem támasztani, csupán állva tartani igyekezett őt, a dárdák könyörtelen pontossággal csaptak le újra és újra. Aurund karja utoljára emelkedett fel s csak állt ott a beállt ijesztő csöndben? A lények megdermedtek, némelyikük idegesen hátrafelé pislogott, láthatóan megzavarodtak, majd futásnak eredtek. Aurund fatörzsként dőlt a földre magával rántva a minden erejével elkészült Gorint.

A dombhajlatban gyorsan mozgó sötét alakok csoportjai jelentek meg. Míg egyes csoportok a lények meglepett íjászaival végeztek, a többiek forgószélként rontottak a menekülőkre...

In'dhar és társai közül azok, akik még talpon maradtak, a tetemhalmon át, sebesültjeiket hátra hagyva kirontottak a kapun, és bele vetették magukat az odakint dúló őrületbe. Nem engedhették meg, hogy akár egy lény is kereket oldjon. Mindet levadászták...


A kúria udvarán Hingar állt dermedten, a kint dúló harci zaj immár nem jutott el tudatáig. Már nem vigyorgott. Három tetem látványa kárhoztatta mozdulatlanságra. Aztán az egyik páncélos tetem megmozdult és az oldalára fordult, majd felnyögött. A mester erre magához tért, s Rodanhoz szaladt, hiszen más nem lehetett az, akit az össze-vissza horpadt páncél rejtett. Nagy nehezen lerángatta a vértest Vidarr furcsa szögben kicsavarodott testéről, s döbbenten vette észre annak a hátrazuhanás közben, a vértes súlyától beroppant mellkasát. Lehuppant Rodan mellé, s a sisak kioldásával bajlódott.

- Nem kapok levegőt, old le a mellvértet rólam... - sóhajtotta Rodan, mikor végre zúzdásokkal teli arca előbukkant a sisak alól.

Hingar csak nehezen boldogult a teljesen eldeformálódott vérttel.

- Mi történt? - kérdezte Rodan, mikor végre több levegőhöz jutott.

Nem tudom..., de Vidarr meghalt...

- Aurund?

- Őt még nem volt időm megnézni!

- Akkor menj már... én jól vagyok. Pár perc, és magamhoz térek...

Hingar Aurundhoz kúszott, és minden erejét összeszedve megfordította. A lándzsáktól összeroncsolt mellkas látványa fogadta.

- Ő is...

Rodan hosszan felköhögött.


Hajnalodott.

A dombtetőn kicsiny lovas csapat várta, hogy a nap első bágyadtan tapogatózó fénysugarai ráköszöntsenek a világra. In'dhar szorosra zárt szemhéjai előtt gyorsan peregtek az elmúlt éjszaka eseményei. Félelem, öldöklés, halál... aztán süket csend, körülötte s lelkében egyaránt. Fájdalom. A hős Aurund és Vidarr szemei csukva már örökre, és velük együtt kicsit meghalt ő is. A fekete bőrű, tejfehér szembogarú teremtmények, különös vértezetben s pengékkel dühöngő démonokként csaptak a lényekre. Draggitek. A vezetőjük... aki egy kis izgő-mozgó csomagot ad át neki... aztán társaival együtt rendezett sorokban elügetnek a horda nyomában. Ők tovább vadásznak. A kis csomag, amit ebben a pillanatban is a keblére ölelve tart: egy leánygyermek. Sebtében szedelőzködtek, felszerelésük jelentős részét hátrahagyva. Aurund és Vidarr testét pokrócokba csavarták, majd lóra tették, hogy magukkal vihessék. Aztán halotti máglyát készítettek az udvaron a kúria halottai számára, s tetemeiket tisztelettel erre helyezték.

Érezte, ahogy az első napsugarak játékosan megcirógatják arcát, szokatlan melegség a Pusztulaton. Szempillái felpattantak, s tekintetét a völgyben álló megviselt kúriára szegezte, akár csak társai. Lehajtotta fejét, s szemét végig az apró gyermeki arcon nyugtatva, lassan megfordította lovát. Gildor kihúzta kardját, s feje felé emelte, mint ahogy In'dharon kívül mindegyik lovas. A légió tiszteletadása ez a halottaknak.

- Hadd égjen - adta ki a parancsot In'dhar.

Gildor meggyújtotta nyílvesszőjét, majd nagy ívben a kúria falai közé lőtte, ahol rövid időn belül felcsaptak a mindent elemésztő lángok.


Egy teljes napba került mire újra letekinthettek, a völgyben megbúvó határerődre. Az erőd azonban lángokban állt, s ezen talán csak In'dhar nem lepődött meg. Az út alatt végig sötét gondolatok nyomasztották. Mikor a kúria falai között, a halotti máglyára hordták a holtakat, egyedül ő figyelt fel rá, hogy a fürkész raj minden tagjának tetemét megtalálták.

Zuhogó esőben értek az üszkös romok közé. Bevágtattak a sarkaiból kifordított kapun, s csak az udvar közepén fékezték meg lovaikat.

Elkéstünk - zihálta Gildor.

Az udvart emberi tetemekkel borította a háború asztalfogója: a halál.

- Nem maradunk itt sokáig, nézzetek túlélők után - vezényelt In'dhar, majd lováról lepattanva, egyenesen a parancsnok szobája felé vette az irányt. Hingar karján a gyerekkel csendben követte.

Túlélőkre azonban nem leletek. Gildor a cselédlány holttestével a karjaiban, a többiek üres kézzel, szívükben végtelen szomorúsággal tértek vissza az udvarra. In'dhar lépcsőkön haladt felfelé. Az erőd többi részétől eltérően, itt kemény csata dúlt, emberi s nem emberi holttesteket átugrálva tudott csak feljebb jutni. Aztán az egyik lépcsőfordulóban meglelte az öreget. A parancsnok teste megtöretett, mindössze vékonyka hajszál kötötte csak e világhoz, ám szemében értelem fénye csillogott, a fájdalom mellett. In'dhar lekuporodott mellé, az öreg fejét az ölébe vette.

- Bocsáss meg, Rondal... - mondta In'dhar alig hallhatóan.

- Ahh... gyerekh...? - az öreg megrándult.

- Velünk van. Él.

- Az öregember ráncai erre kisimultak. Egy pillanatra elhallgatott, majd görcsösen In'dhar kezébe kapaszkodva, egyre elhaló hangon beszélni kezdett.

Most jól figyelj In'dhar! A fürkhh... a fürkész egy alakváltó lény volt... so... soha nem talál...koztunk hasonlóval - nyögte Rondal - kaput... nyithh... nyitott a Pusztulatra.

- Tudom, Rondal, tudom.

- Az éj leple... ala... törtek ránk... veszély... figy... figyelmeztesd, a többi erőd... a veszély...

- Megteszem, Rondal, megteszem.

Az ősz parancsnok erre elernyedt, In'dhar szótlanul figyelte. Az öreg szemei hirtelen felpattantak, erejének utolsó megfeszítésével, tisztán és érthetően, vezérhez méltó határozottsággal adta ki utolsó parancsát.

- Neveld fel a gyermeket, In'dhar!

In'dhar fejében örökkévalóságnak tűnő percekig visszhangoztak az utolsó szavak, majd lezárta a még mindig szigorúan rászegezett szemeket. Csendben bólintott. A gyermek hangosan felsírt Hingar karjaiban.